Ismét... - 2010. március 2.

Talán ez már beteges
És gyógyíthatatlan,
Függőség ez, mint ahogy
Régebben már mondtam.

Bizalom. Igen.
Bízom bennetek.
Rátok merném bízni
Az egész életem.

S kérlek titeket,
Bízzatok bennem,
Úgy érzem, hogy értetek
Mindent meg kell tennem.

Nagyon félek, hogy egyszer
Mindenkit elvesztek,
Pont ezért, hogy túlságosan
Ragaszkodom, s szeretek.

Bennem van a kényszer,
Hogy mindig bizonyítsam,
Hogy újra, meg újra
Rátok zúdítsam.

Gondolom egy idő után
Elég zavaró,
Hogy számat folyton elhagyja
Ugyanaz A szó…

Az sem lehet kellemes,
Hogy a nyakatokba ugrom
Majdhogynem percenként, s levakarni
Alig-alig tudtok.

Bár egész jól tűritek…
Sőt, kiválóan, tényleg.
Köszönöm, hogy így szerettek,
S kitartotok értem.

Az öleléseteket
Bevallom, imádom,
De befejezni őket…
Nagyon is utálom.

Mert azt jelenti, hogy az elválás
Egyre közeleg,
S várnom kell, míg újra látom
Mosolyotok, szemetek.

Sokat ugyan nem tudok,
Csak odaadni magam,
Szeretni, vigyázni rátok…
És állom a szavam!