Szülinapi összegző - "Szvít sziksztín" - 2010. február 23.

16 éves lettem én,
Meglepetés e költemény,
Na de a verslopás
Ezennel véget ér.

Még egy év eltelt,
Nem csináltam semmit,
Csak tovább züllöttem…
Lényegében ennyit.

Jobb ember nem lettem,
Csak félig idegroncs,
S megpróbálták belém verni:
„Nehogy törvényt bonts!”.

Nem használt semmit,
Illegálisan élek,
És egyáltalán nem érdekel.
Én ezektől nem félek.

Jó, ezektől nem.
Persze minden mástól igen.
Ebben az évben is sikerült
Összetörni szívem.

Lelkemmel küzdöttem
A lehető legtöbbet,
Sokszor éreztem úgy magam,
Mint akit meglőttek.

Aztán életre keltem
Újra, meg újra.
A barátok segítettek,
Visszatereltek az útra.

Volt, aki elment…
De jöttek is páran,
Kik elérték, hogy előkelő helyet
Töltsenek be nálam.

A régiek, s az újak
Egyaránt fontosak,
Segítenek, hogyha kérem,
Imádni valóak.

Ez az évem dúsabb volt
Koncertekben végre,
Bár az embernek mindig
Egyre csak több kéne.

A család? Hát igen.
Szeretem őket ugyan,
De nem ez volt a legjobb évünk,
Feléjük elvesztettem utam.

Összesítve, végül is
Nem volt rossz évem,
De ez talán jobb lesz…
Nagyon remélem…

Köszönöm - 2010. február 22.

Köszönöm. - mondhatnám
Nektek milliószor,
De ez sehogy sem felel meg,
Nem elég jó szó.

Köszönöm. Ez olyan snassz.
Semmire nem jó nekem,
Mert nem közvetíti híven
Hálám és szeretetem.

Nem tudom, mit mondhatnék
Erre nincs már szó.
Kifejezhetetlen mértékű
Szeretetem időtálló.

S „visszaadjátok” mind,
Itt vagytok nekem.
Itt vagytok értem.
Ez rengeteget jelent.

S nem tudom meghálálni
Én ezt már máshogy,
Csak úgy, hogy közületek
Mindenkit imádok.

Köszönöm. Sajnálom,
Hogy mást nem mondhatok,
De ösztönöm ezt súgja, s kifejezni
Elégszer nem tudom.

Imádlak titeket, s más értelmet
Az életben nem látok.
Függő vagyok, bevallom,
Szükségem van rátok.

Divatember - 2010. február 15.

Mint egy kirakati bábu…
Neked ez így jó?!
Csak azt nem mondd nekem,
Hogy ez megnyugtató.

Értem én azt, hogy így
Tartozol valahova,
De könyörgöm, az egyéniség
Már nem számít soha?

Magadra kapod,
Mit a kirakatban meglátsz,
S a „barinőiddel” minden egyes
Plázát végigmászkálsz.

Mint egy droid csoport, komolyan.
És te jól érzed magad?
Mintha sokszoroztak volna, bár
Hogy ezt felfogd, nincs agyad.

Megszálljátok együtt
Az elit kis boltokat,
S veszitek a drágábbnál
Drágább dolgokat.

Ami még hagyján,
Jó, sok pénzbe kerül,
De fölösleges és utálod,
Az arcodról kiderül.

Persze, hordod, mert divat
Gratulálok neked.
Költsél csak, míg fizetik
Ha csak ennyi az eszed.

Undorító. Divatember.
Nem számít az érték.
Számodra az emberek közt
A népszerűség a mérték.

A legjobb barátnőd is
Csak egy újgazdag liba,
Esze semmi, pont, mint neked,
Ebben nincsen hiba.

Csak egyszer kerülj lelki bajba,
S akkor megtudhatod,
Hogy talán kéne egy igaz barát,
S a pénzed feldughatod.

Az életről még szart sem tudsz,
De hatalmas a pofád,
Mindaddig, míg apu, anyu
Mindent odarak a segged alá.

Azt kívánom, tapasztald meg
Az igaz értékeket,
Különben negyven évesen sírva nézheted
A csücsörítős fényképeket.


Őszinte undorból írta: Husii.

Csak nézem őt. - 2010. február 12.

Csak nézem őt.
Őt, álmaim örökös tárgyát,
S nem tudom elnyomni
Szívem erős vágyát.

Csak nézem őt.
És csupán annyira kérem,
Ne dobjon el magától,
Hisz érte forr a vérem.

Csak nézem őt.
S szinte már magam előtt látom,
Hogy ölel át szorosan,
Hogy ég csókja számon.

Csak nézem őt.
S tudom, mitől legjobban félek,
Hogy történik valami,
És elveszítem végleg.

Csak nézem őt.
És ismét alig várom,
Hogy újra láthassam őt
Élőben, akárhol.

Csak nézem őt.
Végre befordul a sarkon…
Jön felém, közeledik,
S én szélesen mosolygok.

Csak nézem őt.
Igen, végre odaért hozzám,
Megcsókolom, s szorosan
Átölelem nyakát.

Csak nézem őt.
És nem tudok betelni vele,
Kezemet megnyugtatóan
Kulcsolja át keze.

Csak nézem őt.
És hallgatom, mi történt ma vele,
Megigéz a hangja,
Szívem áhítattal tele.

Csak nézem őt.
Rögzül minden mozdulata,
Kedves tekintete,
S minden egyes szava.

Csak nézem őt.
Ismét itt van a búcsú ideje,
Nem akarok megint várni,
Hogy együtt lehessek vele.

Csak nézem őt.
S végül, hosszú csókot váltunk.
Majd elindulok, s visszanézek,
Szám mosolyra rándul.

Csak nézem őt.
És látom, ő is visszanéz rám,
Féltő gonddal figyel, és
Nem bírja már tovább.

Csak nézem őt.
Fut felém és szorosan átölel,
Érzem, a búcsú pillanata
Egyhamar nem jön el.

Csak nézem őt.
Nem akarjuk elengedni egymást.
De tudjuk, hogy menni kell,
Érzem az erősödő szorítást.

Csak nézem őt.
S mondja, nem enged el az útra
Egyedül, hát hazakísér,
S a kapunál kezdhetjük az egészet újra…

Függőség - 2010. február 11.

Itt vagyok minden nap,
Ebben a zord testben,
Mégsem vagyok jelen
Az életben, lélekben.

Kívülállónak érzem magam,
Külső szemlélőnek,
Szinte nem én irányítom
A saját belsőmet.

Hiányérzet. Ez mar belül.
Csak nem tudom, mi kéne?
Sejtésem van, s ha igaz,
Nem ártana félnem.

Fájdalom. Tán ez az, mire
Újra, meg újra vágyom,
De ha elborulok, az egész
Olyan, mint egy rossz álom.

Amiből, ha felkelek,
Csak a „pusztulást” látom,
S földre sújt a tudat,
Hogy ismét magamat bántom.

Mint egyfajta függőség…
Miből mindig kell egy adag
Bizonyos időnként…
Bár tudom, hogy nem szabad.

Fájdalom? Gyönyör.
De csak, ha testi
És magamnak okozom…
Nem pedig más teszi.

Kéne. Akarnám.
Hiányzik, azt hiszem.
De van bennem egy gát,
Mely szerint nem tehetem.

Miért függök én mástól?
Na, vajon miért?
A szeretet nagyúr,
Talán pont ezért.

A ragaszkodás vagy talán
Még inkább félelem,
Hogy tettem következményeként
Őket elveszíthetem.

Igen őket. Őket,
Akik életem részei,
Legnagyobb függőségem
Szeretett „tárgyai”.

Félelem. Nyomasztó.
S amit nekem okoz:
Az fájdalomtól való függés
Egyre magasabb fokon.

Nem akarok félni,
Mert ez ördögi kör,
Szorítja a szívem, tépi a lelkem
S legvégül összetör.

Csak egy átlagos nap - 2010. február 9.

A suliban ülök
Nyűgös vagyok, s bágyadt.
Vagy fogalmazzunk egyszerűen
Úgy, hogy kurvafáradt.

Ha hazamegyek, nem tanulok,
Nincsen erőm hozzá,
Úgy érzem magam, mintha
Energiám lopnák.

Persze éjjel nem alszom el
Hamarabb, mint szoktam,
Nem is megyek be előbb,
Mert azzal mindig szoptam.

Befeküdtem, s forgolódtam
Másfél - két órán át,
Ugyanannyit alszom ekkor,
Vagy kevesebbet talán.

Reggel újra kezdődik
A húsz perces műsor,
Hogy kikeljek az ágyból…
De visszaalszom sokszor.

Elindulok suliba,
Mindig épp, hogy beérek.
De nem tud érdekelni…
Alig várom, hogy lelépjek!

A napban alig van pár
Említésre méltó.
Délután rohanok haza,
S ebédelek. Na, ez jó.

Beülök a gép elé,
Hajrá msn-re,
Az alaparcok keltenek csak
Némi kis életre.

Üvölt a zene,
Vagy én gitározom,
Végre, ami megnyugtat…
Egész nap erről álmodom.

Vacsora és tévé,
Aztán még egy gyors tus.
Holnap kezdődik újra minden…
De most már szunya…Kuss!

Ne sírj, ha meghalok - 2010. február 8.

Mikor a végén majd
Nagy útra indulok,
Ne bánkódj, kérlek!
Ne sírj, ha meghalok.

Búcsúzni valahogy
Mindenképp el fogok,
Talán még az életben…
Ne sírj, ha meghalok.

Ha nem sikerül, éjszaka
Búcsúnk megálmodod.
Én nevetek majd, hogy így emlékezz…
Ne sírj, ha meghalok.

Nevess inkább Te is,
Ne legyen fájdalom.
Itt leszek mindig…
Ne sírj, ha meghalok.

Itt leszek, hidd el!
Bármikor hiányzom,
Gondolj erre, kérlek…
Ne sírj, ha meghalok.

Az őrangyalod leszek,
S jeleket is adok,
Hogy bizonyítsam ezt…
Ne sírj, ha meghalok.

Ha akarsz, beszélj hozzám,
Bár nem válaszolok,
Minden szavad magamba vésem.
Ne sírj, ha meghalok.

Ígérhetem, esküdhetek,
Hogy Rád mindig vigyázok.
Bár mindentől nem óvhatlak…
Ne sírj, ha meghalok.

Ha éjjel sírsz, és azt gondolod
Nincs is őrangyalod,
Jusson eszedbe, hogy itt vagyok…
Ne sírj, ha meghalok.

Melléd fekszem, s hallgatom
Minden bánatod.
Megfogom a kezed.
Ne sírj, ha meghalok.

Ha boldognak látlak,
Csak akkor szebb a napom.
Nevess! Nevess tovább!
Ne sírj, ha meghalok.

Szinte Benned élek.
Mindig Veled vagyok.
Úgy, ahogy életemben…
Ne sírj, ha meghalok.

Merengés - 2010. február 5.

Úgy sétálsz el mellettem,
Mintha nem is ismernél…
Mintha nem lenne múltunk…
Már elfelejtettél…

Nem emlékszel már, hogy milyen
Fontos voltál nekem,
Mennyit hiányoztál,
S, hogy összetörted szívem.

Te ezt nem is tudtad.
Pedig sokszor mondtam.
Talán figyeltél rám, de szavaim
Soha fel nem fogtad.

Nem értetted mi bajom volt,
Ha megvertek téged,
S, hogy miért haragudtam rád,
Ésszel fel nem érted.

Csodálkozva néztél,
S most is ezt tennéd,
S ha megkérnélek, ne menj,
Te akkor is mennél.

Soha nem kértem,
Hisz ezt mindig is tudtam.
Ha valamit akartál,
Azt soha nem akadályoztam.

Egyszer, még az elején…
Talán felfogtad,
Hogy szeretlek, s féltelek…
Pont akkor nem mondtam.

Bár nem biztos.
De egyszer majd megtudod,
Mit jelent, ha valaki miatt
Nem sikerül aludnod.

Ne legyünk idegenek.
Ezt az egyet kérem.
Túl sokat éltünk át,
Hogy élvezted, remélem.

Én igen.
Én boldog voltam.
Csak annyit sajnálok, hogy a végén
Ekkorát koppantam.

Gondolom neked fel se tűnt,
Hogy válságban e barátság.
S valószínű meg sem viselt…
Csak egyikünk tartotta a hátát!

Tudod-e, hogy még most is
Összeszorul szívem,
Ha arra gondolok:
Nekem ez már nincsen?

Ez az egész.
Ez a menedék…
Te…
De most már elég!

Az emlékek most is megrohantak,
De már nem sírom el magam.
Néha még hiányzol…
A mosolyod… s pár szavad…

Vége van már jó ideje
És így félév után
Lehiggadtam, s képünkre
Nem nézek már bután.

Habár még mindig nem értem,
S ezt nem is fogom.
De nem baj, maradtak még
Akik tényleg értékelnek. Tudom.

Tudathasadás - 2010. február 4.

A Duna zavaros habjait nézem,
S a gondolat ismét megtalál:
Vajon életben kéne maradni
Vagy jobb megoldás a halál?

Csak nézem a vizet
S a bal fülemben halkan
Megszólal egy kis hang
Úgy, hogy csak én halljam.

„Tedd meg – súgja – ugorj már!”
S én meglepődve nézek…
„Mindenkinek könnyebb lenne
Nélküled, ezt értsd meg!

Hány embernek lenne
Kevesebb a gondja,
Ha nem lennél többé…
Ugorj hát!” – mondja.

Meg akarok szólalni,
De összeszorul torkom.
Elgondolom mit hallottam,
S végül ennyit mondok:

„Igazad lehet” – s ezzel együtt
A korlátra mászom…
A diadalittas kacaj tompul,
S én már alig látok.

S a jobb fülemben hirtelen
Felkiált egy hang:
„Mássz vissza, de rögtön!
Mindenkit cserbenhagysz!”

Visszaesek a hídra,
Egy kis beugróhoz kúszom,
Könnyeim ömlenek,
Az arcom elnyúzott.

„Mit akarsz? És ki vagy?
Hagyjál már békén!
Most akkor mit csináljak?!
Kérlek, végre döntsél!”

Kuporgok a sarokban,
Várom a választ,
Lassan újra beszélni kezd,
Hangja nyugalmat áraszt.

„Maradj itt. Ne ugorj.
Ezzel nem teszel jót.
Képes lennél itt hagyni mindenkit?
Cserbenhagyni őket?” – szólt.

„Én figyelek… de mit tegyek?
Biztos megőrültem…”
„Nem, ez nem őrület,
Nyugodj hát meg csendben.

Menj haza most rögtön,
S aludd ki magad
És, hogy öngyilkos nem leszel,
Erre add a szavad!

Ígérd meg, hogy nem hiszel
Többé a másik hangnak,
S nem engedsz soha
A csábításának.”

„Ígérem…” – motyogtam,
S összegömbölyödtem.
Majd elaludtam a tudattal:
Majdnem embert öltem…