Tudathasadás - 2010. február 4.

A Duna zavaros habjait nézem,
S a gondolat ismét megtalál:
Vajon életben kéne maradni
Vagy jobb megoldás a halál?

Csak nézem a vizet
S a bal fülemben halkan
Megszólal egy kis hang
Úgy, hogy csak én halljam.

„Tedd meg – súgja – ugorj már!”
S én meglepődve nézek…
„Mindenkinek könnyebb lenne
Nélküled, ezt értsd meg!

Hány embernek lenne
Kevesebb a gondja,
Ha nem lennél többé…
Ugorj hát!” – mondja.

Meg akarok szólalni,
De összeszorul torkom.
Elgondolom mit hallottam,
S végül ennyit mondok:

„Igazad lehet” – s ezzel együtt
A korlátra mászom…
A diadalittas kacaj tompul,
S én már alig látok.

S a jobb fülemben hirtelen
Felkiált egy hang:
„Mássz vissza, de rögtön!
Mindenkit cserbenhagysz!”

Visszaesek a hídra,
Egy kis beugróhoz kúszom,
Könnyeim ömlenek,
Az arcom elnyúzott.

„Mit akarsz? És ki vagy?
Hagyjál már békén!
Most akkor mit csináljak?!
Kérlek, végre döntsél!”

Kuporgok a sarokban,
Várom a választ,
Lassan újra beszélni kezd,
Hangja nyugalmat áraszt.

„Maradj itt. Ne ugorj.
Ezzel nem teszel jót.
Képes lennél itt hagyni mindenkit?
Cserbenhagyni őket?” – szólt.

„Én figyelek… de mit tegyek?
Biztos megőrültem…”
„Nem, ez nem őrület,
Nyugodj hát meg csendben.

Menj haza most rögtön,
S aludd ki magad
És, hogy öngyilkos nem leszel,
Erre add a szavad!

Ígérd meg, hogy nem hiszel
Többé a másik hangnak,
S nem engedsz soha
A csábításának.”

„Ígérem…” – motyogtam,
S összegömbölyödtem.
Majd elaludtam a tudattal:
Majdnem embert öltem…