Merengés - 2010. február 5.

Úgy sétálsz el mellettem,
Mintha nem is ismernél…
Mintha nem lenne múltunk…
Már elfelejtettél…

Nem emlékszel már, hogy milyen
Fontos voltál nekem,
Mennyit hiányoztál,
S, hogy összetörted szívem.

Te ezt nem is tudtad.
Pedig sokszor mondtam.
Talán figyeltél rám, de szavaim
Soha fel nem fogtad.

Nem értetted mi bajom volt,
Ha megvertek téged,
S, hogy miért haragudtam rád,
Ésszel fel nem érted.

Csodálkozva néztél,
S most is ezt tennéd,
S ha megkérnélek, ne menj,
Te akkor is mennél.

Soha nem kértem,
Hisz ezt mindig is tudtam.
Ha valamit akartál,
Azt soha nem akadályoztam.

Egyszer, még az elején…
Talán felfogtad,
Hogy szeretlek, s féltelek…
Pont akkor nem mondtam.

Bár nem biztos.
De egyszer majd megtudod,
Mit jelent, ha valaki miatt
Nem sikerül aludnod.

Ne legyünk idegenek.
Ezt az egyet kérem.
Túl sokat éltünk át,
Hogy élvezted, remélem.

Én igen.
Én boldog voltam.
Csak annyit sajnálok, hogy a végén
Ekkorát koppantam.

Gondolom neked fel se tűnt,
Hogy válságban e barátság.
S valószínű meg sem viselt…
Csak egyikünk tartotta a hátát!

Tudod-e, hogy még most is
Összeszorul szívem,
Ha arra gondolok:
Nekem ez már nincsen?

Ez az egész.
Ez a menedék…
Te…
De most már elég!

Az emlékek most is megrohantak,
De már nem sírom el magam.
Néha még hiányzol…
A mosolyod… s pár szavad…

Vége van már jó ideje
És így félév után
Lehiggadtam, s képünkre
Nem nézek már bután.

Habár még mindig nem értem,
S ezt nem is fogom.
De nem baj, maradtak még
Akik tényleg értékelnek. Tudom.