„Én elhiszem, hogy szeretsz…” – mondtam, de nem néztem a szemébe.
Nem azért, mert hazudtam, tényleg elhittem. Én nem szerettem őt.
Ettől úgy kezdtem viselkedni, mint aki kételkedik a szerelme igazában. Szegény teljesen kétségbeesett. Nem győztem bizonygatni, hogy ne féljen, tudom, mit érez. Nem akartam őt kétségek közt látni, de az eszemmel képtelen voltam fékezni azt az ösztönös védekező mechanizmust, mellyel ki akartam vonni magam a felelősség alól. Minden az én hibám volt…
Nem akartam megbántani szegényt, olyan odaadó volt. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy végleg elbúcsúzzak tőle, s ezzel ekkora fájdalmat okozzak neki… Nem éreztem hozzá jogot és nem akartam, hogy valami hülyeséget találjon csinálni fájdalmában. És féltem… nagyon féltem, hogy amint elvesztem, azonnal visszakívánom őt és rájövök, hogy mégis szeretem.
Végül, nem sokkal azután, hogy rájöttem, nem játszhatok vele tovább, a szülei oldották meg a legnagyobb gondot. Az édesapja munkát kapott külföldön, oda kellett költöznie az egész családnak. 2 hét múlva indultak. Ez idő alatt megbeszéltük, hogy a távkapcsolat nem jó megoldás, többet szenvednénk, mint azt bármelyikünk is megérdemelné. Hagyjuk abba itt és most, s ha a sorsunkban meg van írva, újra egymásra találunk majd. Ez az elképzelés kicsit megnyugtatta őt. Én is hittem benne, őszintén.
A búcsúéjszaka olyan volt, mint még soha. Ekkor újra úgy éreztem, úgy szeretem őt, mint rég, bár tudtam, ez múló fellángolás. Tökéletes búcsú volt. Mindkettőnknek felejthetetlen élmény, s bármennyire élveztük, tudtuk, ez a korszak itt és most lezárult. Boldogan.
Másnap egy szelíd csókkal búcsúztunk el végleg, s láttam a szemén a megnyugvást. Boldog voltam, hogy nem szenved. Az utolsó mosolya szép emlékként örökké a szívemben él.
……………
Jaj! Már véget is ért a film? Nagyon elbambultam.
A kanapén ültem a párommal, a TV képernyőjén valami ostoba, romantikus limonádé film stáblistája látszott. Ő engem nézett. Leste arcom minden rezdülését. A film előtt veszekedtünk, s gondoltuk, ha kicsit lehiggadunk, értelmesen meg tudjuk beszélni a problémát. Bocsánatkérő szemekkel bámult, s én odahajoltam hozzá.
Megcsókoltam, s valami egészen furcsa megkönnyebbülést éreztem rajta.
Ránéztem, sötét szemeit fürkésztem, s megkérdeztem: „Elhiszed, hogy szeretlek?”
Szája széle megrezdült, állta kutató tekintetem, majd elfordította, s lehajtotta fejét.
„Én elhiszem…” – mondta, de nem nézett a szemembe…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése