Ha elmúlik a boldogság... - Fifinek - 2009. december 7.

Ha elmúlik a boldogság…
Újra eljössz majd?
Mikor némán hívlak téged,
Mégis, szeretném, hogy halld.

Megérzed, hogy nagyon kellesz,
Remélem, hogy itt leszel,
De nem utasítalak sehogy,
Te döntöd el, mit teszel.

Megírom az sms-t,
Szinte nem tartalmaz semmit,
Azt írtam, hogy „Kellesz.”,
Semmi mást, csak ennyit.

Olvasom a válaszod,
„Megérkezem hatra,
Várjál lent a parkban,
Üljél le a padra…”

Veszem is a pulcsimat,
Húzom a bakancsot,
Utasításod úgy követem,
Mint kiadott parancsot.

Alig van negyed hat,
De én már ott vagyok,
A parkban, ahol mindig,
Ott, azon a padon.

Nézem a tavat,
A percek csak telnek,
Ahogy várlak egyszer sírok,
Egyszer meg nevetek.

Hatot üt az óra,
Megszólal a harang,
S ezzel együtt mögöttem
A jól ismert hang.

Megölelsz és kérdéseid
Máris sorolod:
Mondjam már mi a baj,
Mégis hogy vagyok?

Arcomon egy könnycsepp gördül,
Majd követi a többi,
Elmesélem, hogy szívemet,
Kezdik összetörni.

Kitör belőlem a zokogás,
Öledbe hajtom arcom,
Próbálsz vigasztalni,
S lassan abbahagyom.

Kisírt szemeimmel
A szemedbe nézek,
Rád nevetek, meg köszönöm,
S megölellek téged.

Már besötétedett,
10 óra is elmúlt,
Neked köszönhetően
Már alig vagyok feldúlt.

Elindulunk hazafelé,
Búcsúzkodunk hosszan,
Megölellek és felnevetek:
„Lehetne még rosszabb?”

Arra jutunk, hogy lehet
És összevigyorgunk,
S szólsz, téged kell összeszedni,
Ha újra találkozunk.

Megint megöleljük egymást,
S adunk két puszit,
Elköszönünk, aztán
Elválnak útjaink.