Szánalom - 2009. november 30.

Igen, megint elintéztem,
Új heg díszíti a karom.
Nem tudom, hogy miért csinálom,
De már nem is akarom.

Az a baj, hogy ténylegesen
Nem érti meg senki sem,
Én sem, ezért bárkinek
Bevallani nem merem.

Ha akárkinek elmondom,
Az sajnos többre nem képes,
Mint, hogy annyit kérjen tőlem:
„Többet légyszi ne, édes!”

Kegyetlenül elegem van,
És én őszintén unom,
Hogy nem értem, de másért sem,
Megállni ezt nem tudom.

Tényleg utálom magam,
Mert ez már nem semmi…
Szánalomra méltó ilyen
Akaratgyengének lenni!

De nem is ez a legrosszabb,
Hanem ezzel együtt élni…
Nem azt mondom, hogy meghalnék,
De nem akarok mindig félni…

Mert ha ezt csinálom,
Semmi a fizikai fájdalom…
De ha szeretteim meglátják,
Őket kell csalódni látnom.

Ezt utálom, és igazából
Ez az, ami visszatart,
Attól, hogy mindennap
Összevagdaljam magam.

De mégis néha megesik,
Mikor tovább nem bírom,
Valami bennem megszakad,
S nem segít, ha kiírom.

Egy kis vágás,
Mely önmagához képest mély,
S a karcolást abbahagyom, mikor,
Megnyugtató vörösséggel buggyan ki a vér.