Hála - 2009. december 1.

…és majdnem megtörtént,
Majdnem itt hagytál…
Majdnem eljátszottam
Bizalmad, mit adtál.

Mardos a bűntudat,
Hisz nem direkt tettem,
Összeroppantam, s ígéretem
Csendben megszegtem.

Nekem fájt legjobban,
Mert fájtak az okok…
De tudtam, ha itt hagysz,
Abba belepusztulok.

Nem bírtam tovább,
Elmondtam neked,
S egyet akartam,
Ott lenni veled.

Tudtam, hogy csalódsz,
S ez volt a legrosszabb,
A bizonytalanság miatt
Remegve zokogtam.

Azt hittem vége
Egy szép történetnek,
S az oka én voltam…
Miért tettem meg…?

Akármikor rágondolok,
Megfájdul a sebem,
A emlékeztet, hogy esélyem,
Nehogy tönkretegyem.

Az, hogy megbocsátasz,
Rengeteget jelent,
Megfogod a kezem,
És nem hagysz odalent.


Köszönöm, de tényleg,
Hogy új esélyt kapok,
Bizalmaddal visszaélni
Többé nem fogok.

Ígérem. És tudom,
Hogy egyszer már megtettem,
De többé nem fogom, mert
Már tudom, mit jelentesz nekem.

Én mindig felvidulok,
Ha látom, hogy nevetsz,
Néha arra gondolok,
Hogy igaz sem lehetsz.

Egyszer csak jöttél,
Besétáltál a szívembe,
S nem mozdulsz onnan,
Ott maradsz örökre.

Ilyen gyorsan régen
Nem szerettem meg senkit,
Újra bíztam… s ezt már
Rég nem mertem tenni.

Köszönöm, hogy vagy,
Kérlek, el ne hagyj,
Ez rajtam többé
Soha nem múlhat.